Kedves Anyu és Apu!



Meguntatok, és elvittetek a menhelyre. Túlzsúfolt volt, és én egy szerencsétlen számot kaptam. Egy fekete műanyag zsákban vagyok. Néhány más kölyök megkapja majd az én alig használt pórázomat, amit itt hagytatok. A nyakörvem kicsi volt és piszkos, de a hölgy levetette rólam, mielőtt átküldött volna a Szivárvány-hídon. Lehet, hogy még otthon lehetnék, ha nem rágom szét a cipődet. Nem tudtam, mi az, csak annyit, hogy bőr, és ott van a padlón. Csak játszottam. Lehet, hogy még otthon lennék, ha szobatiszta vagyok? Az orrom beledugása abba, amit én csináltam, csak megszégyenít. Vannak könyvek és kutyakiképzők, ahonnan megtanulhattad volna, hogy hogyan kell nekem megtanítani, hogy jelezzek az ajtónál. Lehet, hogy még otthon lennék, ha nem viszek be bolhákat a lakásba. Bolhairtó nélkül nem tudok megszabadulni tőlük az után, hogy napokig kint hagysz az udvaron. Lehet, hogy még otthon lennék, ha nem ugatok? Csak énekeltem, "ijedt vagyok”, "magányos vagyok”, "itt vagyok”,"a legjobb barátod akarok lenni". Lehet, hogy még otthon lennék, ha felvidítalak? Ha megütsz, nem tudom megtanulni. Lehet, hogy még otthon lennék, ha szántál volna időt arra, hogy megtanítasz helyesen viselkedni. Az első hét után már nem törődtél velem, de az összes időmet arra szántam, hogy VÁRJAK RÁD!



Ma meghaltam.
Szeretettel. A kiskutyátok

Idős kutyák a menhelyen talán így éreznek:

"Sorban, ahogy rám néztek, elhagyták az ólam,
Öreg, megtört, kiégett, szó sem lehet róla!
Lejárt az ideje, nem fut se nem játszik,
Megcsóválják fejüket: jobb lesz majd egy másik.
Rozzant kicsi öreg, alig tud már menni,
Nem lesz ennek gazdája, soha többé senki.
Volt egyszer otthonom, volt egyszer fekhelyem,
Házamban jó meleg, tálamban élelem.
Fejem őszül, szemem lassan nem lát,
Ugyan, ki akar ilyen elesett kutyát?
Családom úgy döntött, nem vagyok már része,
Mindig útban vagyok, rontom az összképet,
Bármilyen mentség, amit kitaláltak,
Menti-e tettüket, küldtek a halálba.
Itt ülök bezárva, a napok peregnek,
Fiatalabb társaim lassan mind elmennek.
Mikor már majdnem vége a reménynek,
Megláttad arcomat, és megmentettél végre,
Vén lábaim görbék, üveges a szemem,
De érezted még mindig megvan az életem.
Hazavittél, adtál ételt, s puha, meleg fekhelyet,
A te párnádra hajtottam, fáradt, öreg fejemet.
Átöleltél sokszor és játszottál velem,
Halkan fülembe súgtad, mennyire szeretsz.
Életem nagyrészét, talán mással éltem,
Ettől csak még jobban megbecsüllek téged,
És ígérem megteszek mindent, hogy mit kapok
Visszadjam neked, érezd hálás vagyok.
Egy hétig vagy évekig, leszek talán veled,
Osztozunk mosolyon, kétségen, könnyeken,
S mikor Isten úgy dönt, végleg el kell mennem
Tudom, hogy sírni fogsz, meggyászol a szíved,
S mikor elérem a Hidat, hol minden kezdődik,
Lelkem, szívem, hűségem, mind hozzád szegődik,
És hencegek szerte, arról ki vénségem megértette,
Szeretett, ápolt, utolsó éveimet szép emlékké tette.